7. fejezet

HongBin

- Ha elkaplak, azt nem úszod meg szárazon! – kiabált Hyuk idegesen. Bevallom, nem volt valami kellemes érzés merevedéssel futni, mégsem adhattam csak úgy fel, mert akkor nem érdemelném meg, hogy férfinek nevezzenek.

- Nem is akarok száraz lenni, ha veled vagyok – kiáltottam vissza nevetve, és hátrapillantva rávigyorogtam. Valószínűleg elértem a várt hatást, ugyanis Hyuk mélyen elvörösödött, és szinte azonnal beért.

- Hogy mondhatsz ilyeneket az iskolában? – Olyan közel álltunk egymástól, hogy csupán egy aprócska mozdulatba telt volna összeérintenem szánkat, mégsem tettem, csak sejtelmesen beharaptam alsó ajkam egy részét.

- Bocsi, Hyukie – simítottam végig azon a hihetetlenül puha bőrén –, de sajnos csak rád tudok gondolni, a nemrég történtek miatt – néztem rá jelentőségteljesen, aztán nadrágomra, hogy tudtára adjam, milyen reakciót váltott ki belőlem minden egyes cselekvése. Talán tényleg túl hamar belészerettem. Ez az első látásra szerelem talán tényleg létezik.

- Óhó! – nézett rám gonoszul vigyorogva. – Sajnállak, hyung, de te magad mondtad, hogy ne csináljunk ilyeneket, így sajnos nem segíthetek rajtad. – Úgy nevetett, mint aki tényleg nem tudja, hogy mit tennék meg vele, így ideje volt a tudtára adnom. Egy pillanat alatt döntöttem neki a szekrényeknek, két karját lefogva feje felett, úgy hajoltam arcához.

- Tudod, bármikor megtehetném, hogy hazafele menet elbeszélgetünk, aztán, ha még így is keveset tudnék rólad, akkor szex közben vallatnálak, miközben te csak sikítani tudod a szavakat és azért könyörögsz, hogy ne kérdezgesselek. Mégsem teszem ezt, mert lehet, elijesztenélek vele és szeretném, ha az első alkalommal csakis rám összpontosítanál. – Élveztem, ahogy egyre sűrűbben vette a levegőt, hatalmasakat nyelve, így gondoltam; miért ne élvezze ő is jobban? Hirtelen nyaltam végig nyaka ívén, vigyorogva hajolva el tőle, amiért kiváltottam belőle egy édes nyögést. Még többet akartam. Mindenét akartam, mégsem lehetett, hiszen pont az előbb magyaráztam el neki.

- Utállak – húzta fel durcásan az orrát, ami borzasztóan édes volt, tekintve, hogy még a karjait is keresztbe tette, mint valami kisgyerek.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – mosolyogtam rá, miközben hátrébb lépve megfogtam kezét, és egy padhoz húzva szemből az ölembe ültettem, ami talán nem volt olyan jó ötlet, hisz így olyan helyeken értünk egymáshoz, amit nem az iskolában kellett volna.

- Úgy látom, ezzel a meséddel nem csak nekem akadtak gondjaim, sőt. Neked még nagyobb. – Nevetve hajolt ajkaimra, amit én boldogan viszonoztam, annak ellenére, hogy pár perce csókolóztunk, mégis hiányzott.

- Már nem azért, Han SangHyuk, de szerintem te rohadtul tudod, hogy milyen hatással vagy rám, és ezt örömmel és szemtelenül ki is használod, nincs igazam?

- Eddig nem tudtam, de egyébként igen. – És még képes ilyen huncutul visszavágni, ráadásul kacsintva. Istenem, miért áll neki ilyen aranyosan ez a mozdulat is?

- Ugye tudod, hogy ezt a szemtelen stílust később még bánni fogja a formás kis feneked? – Szavaimat bebizonyítva markoltam bele formás hátsójába, beharapva szám, amiért nem csak neki okozott ez jó érzést. Legalábbis a nyögéséből ezt szűrtem le. Nem érdekelt, hogy mennyire hozom zavarba ezzel a tettemmel, mert várható volt. És ezt Hyuk is nagyon jól tudta. Vigyorogva hagytam, hogy átkarolja nyakamat, arcát pedig nyakhajlatomba fúrva szuszogjon immár jócskán felhevült bőrömre.

- Miért teszed ezt velem? – motyogta úgy, hogy ha nem közvetlen a fülem mellett lett volna, valószínűleg nem hallom meg. Annyira édes, hogy ennyire zavarban van, azok után, amiket tett velem.

- Mert élvezem – nevettem fel, és megcsípve oldalát kényszerítettem, hogy rám figyeljen, majd amint ez megtörtént, azonnal tarkójára fogtam, és lehúztam egy édes csókba. És abban a pillanatban elvesztem. Megszűnt a külvilág, abban a pár másodpercben csak ő és én léteztünk. Boldogan váltam el tőle, majd gondolva egyet álltam fel, kezeimet fenekére csúsztatva, hogy megtartsam. Pár másodpercig egymás szemébe néztünk, így teljesen olyan volt, mintha tudnánk olvasni a másikban, de természetesen mindennek vége kell, hogy legyen.

- Talán ezt tényleg nem itt kéne – mosolygott rám és sajnálatomra, leszállt rólam. Végül is, lesz még erre alkalmunk bőven.

- Van kedved eljönni suli után moziba? – kérdeztem hirtelen, mert úgyis péntek volt, én pedig szerettem volna a szabad pillanataimat egy ilyen értékes személlyel tölteni.

- Nagyon szívesen, de most megyek, és ki kell bírnod a napot nélkülem, mert bármennyire is szeretném, nem hiszem, hogy ha találkozunk, akkor mindenki előtt foglak megcsókolni. Azonban, ha mégis egymásba botlanánk –, ami nagyon valószínű –, az ölelést nem tiltom meg. – Olyan gyorsan hadart, hogy megszólalni sem tudtam a végén, mert azon nyomban el is tűnt, ezáltal magamra hagyva az akkor éppen üres folyosón.

Percekig álltam egyhelyben, úgy hogy igazából semmin nem gondolkoztam, csak bambultam. Aztán észhez tértem, és összekaparva magam indultam meg az első emeletre a szekrényemhez, hogy lerakjam a dzsekim. Nem volt nyitva a terem, így lustán végigfeküdtem az egyik padon, nem törődve azzal, hogy immár jóval több ember lézengett körülöttem, csupán arra figyeltem fel, hogy egyik pillanatról a másikra nehezedett rám valaki. Szemeim azonnal kipattantak, így megpillantva a csípőmön ülő egyént, aki úgy vigyorgott rám, mintha épp be lenne szívva.

- ChanShik! Azonnal szállj le rólam te beteg gyerek! – ültem fel hirtelen, minek következtében nem sok választott el minket egymás arcától. Fintorogva löktem meg mellkasát, aki így hátradőlt a lábaimra.

- Miért vagy ilyen gonosz, Choco? – nézett rám összehúzott szemöldökkel, csücsörítve, de azért leszállt rólam, én pedig végre természetellenes súly nélkül ülhettem fel.

- Mert nem adsz nekem Choco-t – vágtam rá, ami rögtön eszembe jutott a becenevemről. Igazából, most hogy így megemlítettük még van is kedvem enni.

- Most nincs nálam – nevetett fel barátom, majd boldogan huppant le mellém, egyik karját betuszkolva az enyém közé. ChanShik túlságosan szereti a testi kontaktust.

- Akkor mehetsz is – fordítottam el fejem, hogy úgy tűnjön nem érdekel a társasága, közben persze ő is tudta, hogy csak hülyéskedek vele. Végül is, nem hiába vagyunk olyan jó barátok lassan négy éve. Az emlékekre elmosolyodtam, a mellettem levő pedig ezt kihasználva húzta le ölébe karjai közé szorult fejem.

- Felesleges ilyeneket csinálnod, egyszerűen csak mondd ki, hogy szeretsz – vigyorgott rám.

- Nem mondom – makacsoltam meg magam, kiszabadulva karjai közül.

- Akkor mesélhetsz nekem arról, aminek az előbb szemtanúja voltam – nézett rám sejtelmesen, és akkor tényleg nem tudtam, hogy mire gondolhat.

- Miről?

- Amint éppen egy fiúval az öledben kutattátok fel egymás száját jó sokáig. – Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amiért ennyire nyíltan, bárminemű köntörfalazás nélkül ejtette ki azokat a szavakat, amik tényleg megtörténtek, pedig én teljesen abban a hitben éltem, hogy nem látta senki. Hát, azt hiszem, hinni a templomban kell.

- Nos, az… Hát – nem tudtam, mégis hogyan kéne ezt elmondanom –, mit meséljek arról?

- Hát, hogy ki a fiú és miért volt az öledben? – tette karba kezét, nekem pedig nyelnem kellett. Annyira utáltam, amikor felvette ezt a vallató személyiségét, ilyenkor olyan ijesztő tudott lenni.

- Hyuk. És a barátom – mondtam végül, lelkiekben felkészülve a kérdéseire.

- Mégis mióta vagytok együtt, ha ilyen intim pillanatban sikerült megpillantanom titeket?

- Nos – mondtam lassan, hatalmasat nyelve a folytatás előtt –, tulajdonképpen… Hát, hogy is mondjam? – gondolkoztam el látszólag, közben meg azt próbáltam elképzelni, hogy mégis milyen reakciója lesz, amint megtudja, hogy most jöttünk össze. Lehetséges, hogy leüvölti a fejem, amiért megrontottam egy kicsit Hyukot, de lehet, hogy röhögve fog megdicsérni, amiért ilyen könnyen megszereztem magamnak. Jah, csak nekem nem csupán a teste kell, hanem a szíve is. Tényleg nem tudtam, mit fog reagálni. – Egy órája.

- MICSODA?! – kiáltott fel olyan döbbenten, hogy eskü azt hittem, leesik a padról. Azért ilyen heves reakcióra nem számítottam még tőle sem. Tao-tól oké, de GongChantól… – És máris ilyeneket műveltek?! – vette halkabbra, amint ő is észrevette, hogy nem egy ember figyelt fel hangoskodására.

- Igazából már, amikor reggel együtt jöttünk, akkor is voltak érdekes mozzanatok köztünk, aztán durvább is annál, amit te láttál, de… Hyuk nem ellenkezett, nehogy leszidj! – emeltem fel védekezően kezeimet arcom elé.

- Nem akartalak megütni, de… oké. – Olyan hirtelen legyintette meg arcomat, hogy időm se lett volna észrevenni. – Szóval hány éves is?

- Tizenhat, de… – Tanulva az előzőből fogtam le barátom kezeit, amik azt hiszem, már mozdultak volna felém, de szerencsére megvoltak a kellő reflexeim. – Szóval egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy tizenhat éves. Vagyis, igazából vannak nagyon gyerekes megnyilvánulásai, borzasztóan szemtelen és néha olyan mélyen elvörösödik, mint egy lány… – magyaráztam teljes beleéléssel, minden egyes alkalommal magam elé képzelve az aktuális arckifejezését, ami miatt kénytelen voltam elmosolyodni. Teljesen elvette az eszem és rajta kívül nem is nagyon tudok másra gondolni, ami így végzős évembe talán nem a legjobb, hisz az érettségire készülni is kellene. – Mégis, olyan dolgokat művelt, hogy még te is meglepődnél. – Ahogy a mellettem ülőre pillantottam, döbbenten konstatálhattam egy meglepően aranyos mosolyt az arcán, amit nem tudtam hova tenni, hisz az előbb még konkrétan leüvöltötte a fejemet, most meg…

- HongBin. Nem vagyok dühös, örülök – mosolygott rám azzal az igazi, kedves mosolyával, amit mindenki annyira szeretett. – Örülök, hogy végre úgy tűnik téged is utolért az a csoda, amit szerelemnek hívnak. Tudod, már nagyon régóta vártunk a többiekkel erre a pillanatra és bár nem hittem, hogy azonnal ilyen kapcsolatba kerültök egymással, most mégis örülök. – Ahogy végigsimított a vállamon, egy pillanatra azt hittem, elsírom magam a szavai miatt, annyira meghatott. Néha tényleg úgy viselkedett, mintha nem az egyik legjobb barátom lenne, hanem a bátyám, vagy akár az anyám. És ilyenkor nagyon szerettem őt.

- Miért kell neked ilyeneket mondanod? – álltam fel durcásan, bevonulva a termünkbe, leülve a szokásos helyemre, várva a többieket és a nevető ChanShikki-t. Szerencsére az órák hamar elteltek, én pedig mosolyogva vártam a főbejáratnál Hyukie-t, hogy kézen fogva induljunk meg a plázába.

- Hiányoztam? – fogtam két kezem közé arcát mosolyogva, amint elhagytuk a sulit és egy kevésbé forgalmasabb utcába értünk, ahol nyugodt szívvel csókolhattam meg finom ajkait.

- Ühüm – motyogta aranyosan mosolyogva, készségesen viszonozva csókom. Nem tartott sokáig, mégis úgy éreztem, hogy ezalatt az idő alatt felrepültünk egészen a felhőkig.

- Éhes vagy? – kérdeztem tőle, miután elváltunk egymástól, kézen fogva folytatva utunkat.

- Egy kicsit.

- Akkor előtte eszünk valamit, jó? – szorítottam meg kezét, hogy rám nézzen, ő pedig bólogatva mosolygott rám.

Hyuk eszméletlenül édesen tudott enni, én pedig nem tudtam betelni a látványával, szinte komoly lelki erő kellett ahhoz, hogy ne csókoljam le ajkairól az édes szirupot, így csupán ujjaimmal érhettem hozzá, és ha már megcsókolni nem tudtam, lenyaltam kezemről az édes szószt, végig Hyuk szemébe nézve, aki láthatóan elég nagyokat nyelt, rendesen el is vörösödve, amit én csak egy elégedett vigyorral nyugtáztam.

Amint befejeztük az evést, a mozi felé vettük az irányt, ahol közös megegyezés alapján valami thriller-re vettünk jegyet, s miután a popcornt és az italt is kiválasztottuk, helyet foglaltunk a leghátsó ülésekben. Szerencsére ez nem a legújabb film volt, így nem voltunk valami sokan a teremben, az utolsó sorban kimondottan csak mi, rajtunk kívül még talán nyolcan. Elégedetten vigyorodtam el a gondolatra, hogy bármikor hozzáérhetek majd a mellettem ülő szépséghez, de a film kezdeténél még csak a kezét fogtam meg. Hyuk sokszor nevetett fel annak ellenére, hogy inkább ijesztőbb dolgok voltak benne, viszont, amikor egy igencsak szenvedélyes részhez ért a film, megnémult. Én pedig úgy éreztem itt az alkalom, hogy hozzá hajolva csókoljam meg hasonló érzéseket keltve benne, mint, ami a filmben zajlott. Hyuk egyáltalán nem ellenkezett, sőt, még ő húzott közelebb magához, amikor el akartam húzódni tőle, amin csak mosolyogni tudtam.

A film nem volt a legjobb, de egyszer meglehetett nézni. Már sötét volt, amikor kiléptünk a plázából, és hazafele vettük az irányt. Hyuk vidám kedvében lehetett, hiszen énekelgetve lóbálta összekulcsolt kezünket, amit boldogan hallgattam, mert kellemes hangja volt. Férfias, mégis kisfiús. Tökéletesen illett hozzá.

Szóval arra gondolok, hogy mindent meg akarok tudni rólad

Éneklek majd neked, u-hoo, éneklek majd neked u-hoo

Még ha szárazak is az ajkaim, ezt el kell mondanom neked, baby

Rajongok érted, rajongok érted, annyira, hogy elszédülök

Hihetetlenül tetszett, amiért egy olyan dalt énekelt, aminek a szövege pont illik hozzánk, hisz tapasztalatból tudtam, hogy megszédül tőlem, amit örömmel használtam ki minden egyes adandó alkalommal. Ahogyan most is. Boldogan húztam magamhoz derekánál fogva, hogy aztán száját kényeztessem immár a házuk előtt. Sötét volt, tehát nem igazán lehetett volna kivenni, hogy kik vagyunk. Hyuk szenvedélyesen viszonozta a csókot, és erről eszembe jutotta nyaka, amin ugyan még mindig ott díszelgett a folt, most mégis késztetést éreztem, hogy újból kiszívjam nyakát. Azért, hogy emlékeztessem magamat; Hyuk az enyém és nem álmodom, ezért vigyorogva hajoltam nyakára, erősen megszívva azt, aminek hatására újból halhattam azt az édes nyögést, ami kétszeresére növelte szívem dobogását.

- Már megint miért kellett? – nyöszörgött aranyosan, de válasz nélkül hagyva csupán végigsimítottam arcán, majd elvettem derekáról karjaim.

- Szép álmokat, Hyukie – mosolyogtam rá, aztán egy csókot adva homlokára fordultam meg, hogy hazamenjek végig azokat a sorokat énekelve, amiket Hyuk.

Még ha szárazak is az ajkaim, ezt el kell mondanom neked, baby

Rajongok érted, rajongok érted, annyira, hogy elszédülök

Rajongok

6. fejezet

Hyuk

Talán nem kell sokat mondanom arról, hogy ha HongBin nem állít le, akkor valószínűleg az iskolaudvaron, a padon vette volna el a szüzességem, ami igazából nem is zavart volna, de ő semmiképp sem akarta ilyen gyorsan meglépni ezt az igen nagy jelentőséggel bíró dolgot.

- Egyébként – állt fel lassan HongBin, kezét derekamon nyugtatva – eléggé látszik a folt a nyakadon, ha közel állok hozzád…

- Úristen! – kaptam azonnal nyakamhoz rémülten, mert ma még rohadtul lesz tesim és a többiek biztos, hogy észre fogják venni. – Hyung, direkt csináltad ugye? – nyöszörgök szemébe nézve.

- Ugyan már Hyukie – húzott magához, én pedig egyáltalán nem ellenkezve simultam karjaiba. – Így legalább mindenki tudja, hogy foglalt vagy – kacsintott rám sármosan, aminek képtelen voltam ellenállni és ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudta, mert elégedetten csókolt meg, én pedig csak nyöszörögni tudtam. – Már az első pillanatban meg akartalak csókolni – vallotta be, én pedig hitetlenül, mégis boldogan mosolyodtam el.

- Komolyan?

- Komolyan – válaszolt örömömre, és összefűzte ujjaink, úgy indultunk be az épületbe. – Most már ideje tanulni, nem gondolod? – nézett rám huncutul, amin én csak nevettem.

- Még ha hagynál tanulni – ráztam meg mosolyogva a fejem, amit igazából nem gondoltam komolyan, mivel HongBin egyáltalán nem akarta, hogy ne tanuljak. Csupán szerettem szívatni.

- Mikor nem hagytalak tanulni? Csak most jöttünk össze – vigyorgott ezerrel. – Csak mostantól nem hagylak majd tanulni – kacsintott újból, és azonnal sprintelni kezdett, ahogy meglátta ábrázatomat. Igazából nem azért rohantam utána, amit mondott, hanem, ahogyan mondta, ugyanis rohadt perverz hangon mondta.

- Ha elkaplak, azt nem úszod meg szárazon! – kiabáltam utána és csupán az volt a szerencse, hogy nem voltak sokan a folyosókon, mert akkor aztán nehezen kaptam volna el.

- Nem is akarok száraz lenni, ha veled vagyok – kiáltott vissza nevetve és megint. Megint nem szép dolgokra gondolt, ez már csak a vigyorából látszott, ahogy egy pillanatra hátrafordult, én pedig azonnal elvörösödtem, és begyorsítottam.

- Hogy mondhatsz ilyeneket az iskolában? – kaptam el felsőjét, és gyorsan megfordítottam karjánál fogva, majd szemébe néztem, ami huncutságtól csillogott és az a levakarhatatlan vigyor szintén ott fénylett hibátlan bőrén.

- Bocsi, Hyukie – simított végig arcélemen egy pillanatra –, de sajnos csak rád tudok gondolni, a nemrég történtek miatt – nézett rám jelentőségteljesen, aztán nadrágjára, mire nekem is muszáj odanéznem és hát igen, enyhén szembetűnő problémája akadt.

- Óhó! – néztem rá vigyorogva. – Sajnállak, hyung, de te magad mondtad, hogy ne csináljunk ilyeneket, így sajnos nem segíthetek rajtad – nevettem fel szórakozottan, HongBinnak azonban talán nem jött be a szemtelen mondat, így egy pillanat alatt döntött neki az egyik szekrénynek, majd vészesen közel hajolt arcomhoz, úgy suttogva a fülembe.

- Tudod, bármikor megtehetném, hogy hazafele menet elbeszélgetünk, aztán ha még így is keveset tudnék rólad, akkor szex közben vallatnálak, miközben te csak sikítani tudod a szavakat és azért könyörögsz, hogy ne kérdezgesselek – Olyan mély hangon beszélt a fülembe, hogy már csak attól éreztem, hogy nekem is gondjaim akadtak nadrágomban. – Mégsem teszem ezt, mert lehet, elijesztenélek vele és szeretném, ha az első alkalommal csakis rám összpontosítanál. – Amint befejezi, még mielőtt elhajolt volna tőlem, végignyalt a nyakamon, belőlem pedig egy olyan mélyről jövő nyögés tört fel, amit nem tudtam megakadályozni és ezen HongBin nagyon is jól szórakozott. Gonoszan néztem a szemeibe, amiket azonban ez egyáltalán nem hatott meg, mert tudta, hogy igaza van. Ahogy én is.

- Utállak – húztam fel durcásan az orrom, keresztbe téve karjaimat.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – mosolygott szórakozottan, miközben hátrébb lépve megfogta kezem, és húzni kezdett egy padhoz, majd szemből az ölébe ültetett, így megérezhettem a nem is kicsi problémáját, és végre visszatudtam vágni.

- Úgy látom, ezzel a meséddel nem csak nekem akadtak gondjaim, sőt. Neked még nagyobb – nevettem elégedetten, és boldogan hajoltam hozzá, hogy most én vegyem birtokba azokat a tökéletes ajkakat.

- Már nem azért, Han SangHyuk, de szerintem te rohadtul tudod, hogy milyen hatással vagy rám, és ezt örömmel és szemtelenül ki is használod, nincs igazam? – nézett rám sokat sejtető vigyorral az arcán.

- Eddig nem tudtam – egészítettem ki kacsintva egyet –, de egyébként igen.

- Ugye tudod, hogy ezt a szemtelen stílust később még bánni fogja a formás kis feneked? – nézett rám perverzül, és belemarkolt az említett testrészembe, én pedig automatikusan nyögtem fel, utána rögtön elvörösödve, amiért ilyen hangokat hoz ki belőlem. Arcomat elrejtve hajoltam vállára, karjaimat nyaka köré fonva.

- Miért teszed ezt velem? – motyogtam halkan, égő arccal.

- Mert élvezem – nevetett fel, majd megcsípve oldalam kényszerített rá, hogy szemébe nézzek, és amint ez megtörtént, ő csak egy édes mosolyt villantva fogott tarkómra, és húzott magához egy szívet melengetően édes csókba. Én pedig abban a pillanatban mindent elfelejtettem. Azt is, hogy az előbb zavarba hozott és azt is, hogy a suliban vagyunk, ahol bárki megláthatott minket. Nem érdekelt semmi, csak ő és a csók. Amikor pedig elváltunk, ő mosolyogva állt fel, úgy hogy továbbra sem engedett el és most jogosan foghatta alsó fertályom.

- Talán ezt tényleg nem itt kéne – mosolyogtam rá én is, és lassan leügyeskedtem magamat a földre.

- Van kedved eljönni suli után moziba? – kérdezte hirtelen, én pedig meglepődtem. Meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy az első adandó alkalommal randira hív.

- Nagyon szívesen, de most megyek és ki kell bírnod a napot nélkülem, mert bármennyire is szeretném, nem hiszem, hogy ha találkozunk, akkor mindenki előtt foglak megcsókolni. Azonban, ha mégis egymásba botlanánk –, ami nagyon valószínű –, az ölelést nem tiltom meg – kacsintottam rá végül, és időt sem hagyva rá, hogy megszólaljon, felmentem a másodikra a szekrényemhez, hogy kivegyem a tornacuccom. Mert hát persze, hogy a napot a testneveléssel kell kezdeni. Hogy mindenki lássa a szépen kiszívott nyakam. Úgy bizony.

Sóhajtva indultam vissza az alagsorba, azon belül is az öltözőbe –, ami szerencsére nyitva volt – és keresve egy szimpatikus helyet kezdtem átöltözni.

- SangHyuk! – rikkantotta valaki, mire én elhúztam a szám, és félve fordultam a szőke felé, aki pont abban a pillanatban dobta le cuccát mellém.

- Miért kiabálsz már korán reggel, hyung? – sóhajtottam fájdalmasan.

- Mit korán? Már majdnem nyolc óra – oktatott ki mosolyogva SeHun. – És mondtam, hogy nem kell a hyung.

- Nem is tudtam, hogy együtt tesizünk – néztem rá félszemmel, miközben lehúztam a felsőm, és próbáltam úgy fordulni, hogy ne legyen rálátása a nyakamra.

- Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ez így lesz. Ebben az évben biztosan – vigyorgott ezerrel, aztán hirtelen mögém állt, és megfogta jobb vállamat, én meg ijedten rezzentem össze. – Hát mi ez itt kérem szépen? – fordított meg vigyorogva, nyakamra mutatva. Elhúztam a szám, és arcára néztem, amin egy perverz vigyor ékeskedett. Tudhattam volna, hogy Tao mellett egy hasonló személy kap helyet.

- Pontosan az, aminek látszik – feleltem végül, mert feleslegesnek láttam hazudozni. SeHunnal szemben főleg. Egy ilyen pimasz kinézetű sráccal felesleges, úgy is nagyon jól tudja az ilyeneket.

- HongBin volt? – kérdezte azonnal, mire bennem megáll az ütő, és csak döbbenten meredek a fiú szemeibe. Mégis honnan tudja ilyen jól, hogy ki volt? – Felesleges tagadnod, úgyis tudom – nézett rám sejtelmesen és akkor rájöttem. Tao.

- Igen, ő volt – sóhajtottam végül, és gyorsan magamra kaptam a pólót. – De amúgy miért vagy ennyire közvetlen velem, ha szinte nem is beszéltünk ezelőtt? – néztem rá érdeklődve, mert tényleg furcsa volt, hogy csak így „letámadott”.

- Baj? – nézett rám ártatlanul csillogó szemekkel, amit túlságosan aranyosnak tartottam hozzá. – De egyébként szeretek barátkozni, közkedvelt is vagyok és a személyiségem miatt elég sokan barátkoznak velem és én is szeretek néha saját magam ismerkedni.

- Szóval te egy amolyan „menőgyerek” vagy? – kérdeztem ujjaimmal macskakörmöket formálva a levegőben.

- Jah, mondhatjuk így is – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban, ami tetszett, hogy be kell valljam. Nem ilyennek képzeltem SeHunt. Egyáltalán nem ilyennek és ez kedvemre való volt, mert rám hasonlított a stílusa.

- SeHuniiie~! – visította valaki, én pedig döbbenten néztem egy barna hajú srácra, aki a következő pillanatban a szőkére vetette magát.

Jézusom, ebben a suliban mindenki ilyen őrült? Talán jobban meg kellett volna néznem a véleményeket a sulival kapcsolatban. Veszélyes, ha ilyen emberek közelében tartózkodom és ez nem az első eset. Talán ezért mondják, hogy a zsenik nem százasok. Aha, csak itt az volt a különbség, hogy ők tudtom szerint még nem voltak a zsenik szerint. Bár… most, hogy belegondolok, JongUp különösen tehetséges a táncban, ahogy SungJae is az éneklésben – fájdalmas sóhajjal masszíroztam meg homlokom, és emeltem tekintetem a két ölelkező fiúra. SeHun végül eltolta magától a barnát, és rám nézett.

- Ő itt a legjobb barátom…

- Kim JongIn, de sokan csak Kaiként szólítanak – nézett rám mosolyogva és már most tudom, hogy ez a srác nagyon sok lány álma, sőt. Nem tagadom, hogy rohadt jól néz ki, ezért ugyanolyan sikere lehet a fiúknál is. Csupán az a kérdés, hogy akkor most melyik nem vonzza? Bár, ha SeHun a legjobb haverja, akkor van egy sejtésem…

- Han SangHyuk, örvendek – hajoltam meg tisztelettudóan, mert akármennyire is gyerekes a viselkedése, akkor is idősebb nálam.

- SeHunnie-t sem hívod hyungnak, ugye? – pislogott rám aranyosan. – Engem sem kell.

Mégis miért emlékeztet engem ez a srác egy kiskutyára? A kinézete egyáltalán nem, de a szemei iszonyat aranyosak, még nekem is. Talán tényleg meleg ő is. Bár, nekem most már ott van HongBin. Nem fogok más srácokra nyáladzani, akármennyire is jól néznek ki az előttem lévők.

Csak elmosolyodva nézek rá, amikor feltűnik, hogy Kai alacsonyabb SeHunnál, még ha csak pár centivel is, de kisebb. Ez pedig örömmel tölt el, mert nem tagadom, szeretem, ha magasabb vagyok az embereknél. Jó érzéssel tölt el.

Végül padtársam is betoppant, én pedig mosolyogva köszöntem neki, végignézve, ahogy átöltözik, így jócskán megbámulva kidolgozott felsőtestét. Túl perverz vagyok, valljuk be. SeHunék szintén mellém álltak és míg JongIn a szöszi mellett ácsorgott, addig a velem egy magas támasznak használta vállamat, és karját pihentette rajtam. Kérdőn néztem rá, mert nem hittem volna, hogy ennyire jóban vagyunk, de ő csak mosolyogva nézett vissza rám.

- Szombaton nálam van a gyakorlás – fordult hirtelen JongUphoz.

- Hánykor?

- Délután, négy körül szerintem – vonta meg a vállát.

- Ti ismeritek egymást? – kérdeztem megdöbbenve. Komolyan, SeHun nem hazudott és a végén kiderül, hogy az egész iskolát ismeri, vagy mi?

- Persze – bólintott most Kai, leülve padtársam mellé. – Mindhárman kiemelkedő teljesítményt nyújtunk a táncban, emiatt elég sűrűn járunk versenyekre és most is emiatt kell ennyit gyakorolnunk.

- Ééértem – hümmögtem elgondolkodva és valamiért felötlött bennem a gondolat, hogyha hamarabb jövök a suliba, akkor elképzelhető, hogy most én is velük táncolhatnék.

Gondolkodásmenetemet végül a csengő és a betoppanó tanár szakítja meg, aki azonnal bemelegíteni küld minket és rendesen kifáraszt minket testileg óra végére, ami miatt teljesen kimegy az agyamból, hogy rohadtul ki van szívva a nyakam és ez sajnos nem kerülte el egy pár ember figyelmét. Kai például azonnal rám ugrott és faggatni kezdett, de én nem voltam biztos benne, hogy HongBin örülne, ha ezt elhíresztelném, így nem mondat semmit, csak hogy fiú volt és gyorsan felszaladtam a szekrényemhez, még ezzel a kevés erőmmel is, ahol aztán lerogytam egy padra, és fáradtan döntöttem a falnak fejem.

Ezután az órák gyorsan elrepültek, és már csak arra figyeltem fel, hogy HongBinnal kézen fogva tartok a plázába.

5. fejezet

Hyuk

HongBin végül beért és nevetve folytattuk utunk a suliba, ahol aztán leültünk egy padra az udvaron. Kevesen voltak még, elvégre majdnem háromnegyed óra volt  hátra az első óráig. Törökülésben HongBin felé fordultam, ő pedig  mosolyogva figyelt engem.

- Min mosolyogsz?

- Csak örülök, hogy ilyen jóban lettünk – válaszolt egyszerűen, aztán hirtelen felém hajolva nyakamra csúsztatta egyik kezét, amit én csendben tűrtem, mert kíváncsi és egyben izgatott voltam, hogy mit fog tenni. Éreztem, hogy maga felé húz és már reménykedtem, hogy megcsókol, amikor hirtelen megszólalt valaki mellettünk. Azonnal eltávolodtunk egymástól, és zavartan pislogtunk... Tao-ra.

- Mit keresel itt? – kérdezte frusztráltan HongBin, mire Tao elvigyorodott.

- Ugyan Bini, egy suliba járunk – veregette meg a vállát és lehuppant mellé.

- Legalább nem közénk ültél – motyogta HongBin halkan, szeme sarkából pedig huncutul rám pillantott, mire én elpirultam.

- Azért ennyire én sem vagyok gonosz – nevetett fel. – Én sem örülnék, ha beülnél mondjuk SeHun és közém.

- Még szép – vágta rá HongBin és megfogta a kezemet, amit persze Tao nem láthatott.

- Egyébként, hogyhogy ilyen korán benn vagy? – nézett Tao a mellettem ülőre. – Ritkán jössz ilyen korán.

- Volt egy álmom, ami miatt valamiért egy órával hamarabb keltem a megszokottnál és mivel nem tudtam semmit csinálni elindultam a suliba, ám szerencsére Hyuk is akkor ment – vigyorgott rá.

- Hát, akkor jó reggeletek lehetett – hajolt előre, miközben huncutul figyelt minket.

- Foglalkozz már magaddal és inkább tanuljál, mint hogy itt bámulsz minket...! – kelt ki magából HongBin, mire csillapítóan megszorítottam a kezét, hátha lenyugszik. El is vontam egy kicsit a figyelmét, mert pillanatokig a kezünket nézte, aztán hirtelen összefonta ujjainkat,  nekem pedig kihagyott egy dobbanásnyit a szívem. Komolyan nem tudtam, hogy mégis mit érzek HongBin iránt...

- Jól van, jól van... – állt fel a padról feltett kezekkel Tao. – Békén hagylak titeket, csak ne egyél meg. Hyukot nem is hallottam ma még beszélni, lehet, hogy ő szeretné, ha maradnék – kapta rám a tekintetét, azonban azonnal vissza is pillantott kettőnk közé, azaz a kezünkre.

- Nem is ismer.

- Ne haragudj Tao hyung, de... jelen pillanatban tényleg zavarsz minket.

- Hyuk – nevetett fel jókedvűen –, igazán tetszik a stílusod, ezért elmegyek – kacsintott, aztán tényleg elment.

- Kösz, hogy szóltál neki – fordult felém HongBin, mire én csak mosolyogva megvontam a vállam. – Szóval zavart, hogy megszakított minket? – nézett rám kajánul, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

- Hát... mondhatni, hogy igen – vontam meg a vállam hetykén, mert nem szerettem volna, ha azonnal rájön, hogy tényleg mennyire zavart, hogy Tao idejött hozzánk. Mert hát valljuk be, hogy igenis szerettem volna, ha megcsókol...

- Ezt vehetem igennek? – csúszott közelebb hozzám egyre jobban vigyorogva.

- Annak veszed, aminek akarod – húztam fel az orrom durcásan, mire ő édesen felnevetett.

- Annyira édes vagy, amikor ezt csinálod – simította hirtelen arcomra a jobb kezét, nekem meg egy pillanatra elállt a lélegzetem.

- Miért mondod mindig ezt? – kérdeztem halkan a szemébe nézve, ő pedig lágyan elmosolyodott. – Nem szokták ezt mondani nekem... Főleg nem ilyen sokszor...

- Akkor szokj hozzá, mert tőlem sokszor fogod hallani, ezt most elmondom – kacsintott rám mosolyogva. – És igenis édes vagy, csak te nem látod – nézett mélyen a szemembe és ilyenkor úgy éreztem, hogy tudja. Tudja, hogy kedvelem...

- Tudod, hogy mit akartam csinálni mielőtt Tao megjelent?

- Én... – motyogtam zavartan, mert nem mertem kimondani, amire gondoltam, hiszen mi van, ha nem is akart megcsókolni? – Talán...

- Megmutassam? – kérdezte huncutul vigyorogva.

- Mutasd – bólintottam magabiztosan, mert most már tényleg érdekelt, hogy mit akart tenni.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott, aztán derekamra fogva közelebb húzott magához, egyik kezével a nyakamat tartotta, aztán enyhén oldalra billentve a fejét egyre közelebb hajolt hozzám. Már csak pár milliméter volt köztünk, én pedig behunytam a szemem, aztán a következő pillanatban már éreztem a meleg leheletet bőrömön, azonban ez egyáltalán nem a szám volt… Megborzongtam a lehelete miatt és vártam, amikor mindennemű figyelmeztetés nélkül a nyakamba hajolt és csókolgatni kezdett. Nekem pedig olyan gyorsan pattant ki a szemeim, ezzel együtt a nevét nyögve, mert pont abban a pillanatban beleharapott a nyakamba. Zihálva vettem a levegőt és úgy éreztem, menten elájulok ma már kitudja hanyadszorra.

HongBin

Meglepődtem, amikor Hyuk konkrétan elküldte mellőlünk Tao–t, viszont boldog voltam. Mert ezek szerint nem csak engem zavart meg, hogy félbeszakította a majdnem csókunk Hyukkal.

- Kösz, hogy szóltál neki – fordultam felé mosolyogva, ő pedig csak megvonta a vállát, mintha ez olyan kis semmiség lett volna. – Szóval zavart, hogy megszakított minket? – néztem rá vigyorogva és megtettem a várt hatást, ugyanis Hyuk aranyosan elpirult.

- Hát... mondhatni, hogy igen – vonta meg a vállát, de ezen a mozdulatán már tényleg látszott, hogy csak megjátssza, ezen pedig csak mosolyogni tudtam.

- Ezt vehetem igennek? – csúsztam közelebb hozzá.

- Annak veszed, aminek akarod – durcázva felhúzta az orrát, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, mert annyira gyerekes és aranyos volt ilyenkor. És ott akadt a bökkenő, hogy nem tudtam visszafogni magam a látványára.

- Annyira édes vagy, amikor ezt csinálod. – Jobb kezemet arcára simítottam, és úgy néztem gyönyörű szemeibe, amik most úgy csillogtak akár a gyémántok. És ezt nem tudtam nem jelzésnek venni. Tudtam, hogy ugyanúgy kedvel, ahogy én őt és pont ezért nem féltem megtenni a következő lépéseket.

- Miért mondod mindig ezt? – Halkan kérdezte, mint aki fél, hogy meghallják. - Nem szokták ezt mondani nekem... Főleg nem ilyen sokszor...

- Akkor szokj hozzá, mert tőlem sokszor fogod hallani, ezt most elmondom – Kacsintottam rá, mert tudtam, tudtam, hogy ilyenkor mindig elpirul, én pedig önző módon képtelen voltam betelni a látványával. Mindenét az enyémnek akartam. Azt akartam, hogy mindennap gátlástalanul ölelhessem és csókolhassam, úgy hogy nem kell attól tartanom, hogy viszonzatlan, amit érzek. Mindennél jobban akartam Hyukot. – És igenis édes vagy, csak te nem látod – néztem bele mélyen a szemeibe, amik kíváncsian néztek vissza rám.

- Tudod, hogy mit akartam csinálni mielőtt Tao megjelent?

- Én... Talán... – motyogta szemeit lesütve.

- Megmutassam? – kérdeztem vigyorogva.

- Mutasd –bólintott magabiztosan. Szerinte volt csak magabiztos, hisz még nem tudta, mi vár rá…

Elmosolyodtam, miközben derekánál fogva közelebb húztam magamhoz –, bár a padon ez nem volt épp olyan könnyű –, egyik kezemmel nyakát tartottam, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem, hogy könnyebben hozzáférhessek Hyukhoz. Még mielőtt a szájához értem volna behunyta a szemét, én pedig ebben a pillanatban változtattam irányt, és a nyakához hajolva, még mielőtt felfoghatta volna, hogy mire készülök belecsókoltam az érzékeny bőrbe. Amint meghallottam, hogy felsóhajt, éppen hogy egy pillanatra elvigyorodva sikeremen beleharaptam a fehér bőrbe a kulcscsontjánál és óvatosan megszívtam.

- HongBin! – nyögte a fülembe olyan szexi hangon, hogy azt hittem megőrülök, és nem bírom tovább türtőztetni magam, de figyelembe véve, hogy az iskola udvaron vagyunk inkább tovább szívtam annyira a nyakát, hogy meglátszódjon a fehér felületen a folt. Természetesen ez is sokkal egyszerűbb és kevésbé izgatóbb lett volna, ha Hyuk időközben nem karolja át a nyakam és nem mondogatja a nevemet.

Amint elhúzódtam nyakától és arcára emeltem tekintetem, egyszerűen nem bírtam tovább. Hyuk szemei már ködösek voltak ugyanattól a vágytól, ami bennem is tombolt és olyan szerelmesen nézett rám, hogy egyszerűen képtelen voltam nem megcsókolni. És istenem, olyan édes ajkai voltak, hogy úgy éreztem magam, mintha a mennyben lennék csupa rózsaszín habcukorral körülvéve. Sosem hittem, hogy én valaha ilyet fogok érezni egy egyszerű csóktól, ám most mégis megtörtént és egyáltalán nem bántam. Azt kívántam, bárcsak örökké ezeket az ajkakat csókolhatnám. Végül levegőhiány miatt váltunk el, bár egyikünk sem akart ez tény. Láttam Hyuk szemeiben, hogy már szinte képtelen gondolkodni és én is közel voltam ehhez az állapothoz, azonban bármennyire is akartuk folytatni nem lehetett.

- Hyukie – simogattam meg arcát és kedvesen a szemeibe néztem, amik értetlenséget tükröztek, nyílván amiatt, mert nem értette, hogy miért hagytam abba. – Figyelj – fogtam két kezem közé arcát, ő pedig érdeklődve pislogott vissza rám –, hidd el, én is szívesen folytatnám és ezt gondolom tapasztaltad is, hisz biztosan érzed – utaltam rá, hogy épp az ágyékomon ül –, azonban egyrészt suliban vagyunk – világítottam rá az igencsak nagy tényre, ami miatt mintha kicsit észhez tért volna –, másrészt még alig tudunk valamit a másikról… És elhiszed nekem, hogy én elsőnek megszeretnélek ismerni és megkérdezni tőled, hogy lennél–e a barátom? – kérdeztem meg mosolyogva, amit már oly’ régóta megszerettem volna tenni.

- HongBin – nyüszített fel és csak most vettem észre, hogy nem mondta hozzá a hyung–ot, ami valamiért feldobott. – Nagyon szeretnék a barátod lenni! – karolta át szorosan a nyakam, én pedig egy pillanatra megdöbbenve, utána mégis boldogan viszonoztam az ölelését. 

- Köszönöm – susogtam nyakába, mire megborzongott, nekem pedig eszembe jutott, hogy nem kéne újrakezdeni, amit az előbb annyira nehezen befejeztük. Így hát óvatosan eltoltam magamtól, aztán a szemébe nézve folytattam most már kissé nagyobb távolságból.

- Megtennéd, hogy kiszállsz az ölemből? – böktem ki majdnem elröhögve magam.

- Ó, persze! – kapott észbe és gyorsan leügyeskedte magát rólam, majd megállt előttem. – Bocsi – pislogott nagyokat rám.

- Nem kell bocsi, tetszett – kacsintottam rá, megnyalva alsó ajkam. – Egyébként – álltam fel lassan, egyik kezem derekára téve – eléggé látszik a folt a nyakadon, ha közel állok hozzád…

- Úristen! – kapott hirtelen a nyakához, én pedig felnevettem. – Hyung, direkt csináltad ugye? – nyüszített kétségbeesetten.
- Ugyan már, Hyukie – húztam magamhoz mindkét karommal, engedelmesen simulva hozzám, annak ellenére, hogy elvileg haragszik rám. – Így legalább mindenki tudja, hogy foglalt vagy – kacsintottam rá, és megcsókoltam. Édesen nyöszörögve visszacsókolt, miközben újból átfonta a nyakamat. – Már az első pillanatban meg akartalak csókolni – susogtam szájára, amikor elváltunk, mire ő hitetlenül elmosolyodott.
- Komolyan? – kérdezte, és hangjában hallani lehetett a boldogságot.
- Komolyan – bólintottam mosolyogva, majd egy utolsó apró csókot adva, összekulcsoltam a kezünket és elindultam az épület felé. – Most már ideje tanulni, nem gondolod? – kérdeztem huncutul nézve rá, ő pedig csak hitetlenül felnevetett.
- Még ha hagynál tanulni… – rázta mosolyogva a fejét, én pedig megtorpanva szembefordultam vele.
- Mikor nem hagytalak tanulni? Csak most jöttünk össze – vigyorodtam el. – Csak mostantól nem hagylak majd tanulni – kacsintottam rá vigyorogva, és most rajtam volt a sor, hogy nyakamba húzzam a nyúlcipőt, mert már láttam a dühöngő Hyukot, amint kiabálva iramodik utánam.

4. fejezet

HongBin

Épp végeztem az ének órámmal és kifelé tartottam, amikor megpillantottam Taot és SeHunt, amint Hyukkal beszélgetnek, aztán Hyuk otthagyta őket Taoék pedig tovább társalogtak valamiről láthatólag elég bizalmasan. Hamarabb észrevettek, mint ahogy odaértem, így vigyorogva várták, hogy odaérjek.

- Sziasztok – köszöntem nekik.
- Szia, Bin – vigyorgott sejtelmesen Tao, aki valamiért nagyon rászokott erre, mióta meséltem neki Hyukról. Valószínűleg nem kellett volna… – Mi járatban?
- Láttam, hogy Hyukkal beszéltetek… – próbáltam rávezetni őket, hogy mondják el, miről szólt az a pár perces csevej.
- Igazából csak bemutatkoztunk – vont vállat SeHun.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm, és Taora pillantottam.
- Persze – vigyorgott bólogatva.
- És ugye nem szándékozol a későbbiekben semmi fura dolgot mondani neki? – intéztem szavaimat évfolyam társamnak, aki erre szórakozottan felvonta a szemöldökét.
- Én? Ugyan, soha! – vigyorgott ezerrel, ami most már tényleg idegesített.
- Nem bízom benned – ráncoltam szemöldököm kétkedve. – Már múltkor is megkérdezte Hyuk, hogy miért nézel olyan furán, amikor a folyosón beszélgettünk. - Ajánlom, hogy ne kotyogd ki neki az érzéseim – néztem rá szigorúan, de valamiért nem hatotta meg az a mozzanat, mert felnevetett.

- Ugyan, Bini – karolta át a vállam továbbra is el-el kuncogva magát. – Hát, minek hiszel te engem? Nem szoktam elmondani a titkokat, maximum rávezetem őket a valóságra.

Tudta, hogy ezért a megszólalásáért megütném, így hamarabb elugrott tőlem SeHun védelmébe, mielőtt mozdulhattam volna.

- Miért akarsz mindig bántani?
- Mert megérdemled – feleltem egyszerűen. – Most viszont megyek, sziasztok – intettem, és hátat fordítva nekik hazaindultam.
- Szia – kiáltották utánam mindketten.

Otthon megint unatkoztam, miután átolvastam párszor a történelmet és ezzel le is tudtam a tanulást. Igazán idegesített már, hogy minden délután unatkozok és folyton a tévét vagy a gépet bámulom, így arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy sürgősen találok magamnak valami értelmes hobbit, vagy haverokkal fogom tölteni a délutánt. Ugyan imádtam fotózni, de ezt nem lehet mindig csinálni, így kisebb gondolkozás után arra jutottam, hogy elmegyek néha a délutáni sportokra a suliban, ami nekem ugyan csak első két évben volt kötelező, most mégis kedvet kaptam egy kis kosarazáshoz. Természetesen nem ma, mert most már késő volt.

***

- Tudod – kezdte Hyuk, miközben a folyónál sétáltunk nagyon közel egymáshoz. – Örülök, amiért ilyen jóban lettünk és így megismerhettelek - fordult felém mosolyogva, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mert a lemenő Nap fényében megcsillant a gyönyörű barna szeme, mosolya pedig egyszerűen elrabolta a szívemet. Képtelen voltam megállni, hogy ne érjek hozzá.
- Én is… nagyon örülök – suttogtam, miközben magamhoz húzva mélyen beszívtam bódító illatát, hogy soha ne felejtsem el. – Hyuk – szólaltam meg újból, amikor ő is átfonta a derekam.
- Igen? – kérdezte felemelve fejét, mire én hátrébb lépve mélyen a szemébe néztem.
Kedvellek.
- Hogyan? – kérdezte nagyokat pislogva, miközben ő is hátrább lépett, ami által kicsúszott a karjaim közül. Megijedtem, hogy elveszíthetem. Féltem, hogy nem fog többé szóba állni velem ezután, hogy megtudta az érzéseimet.
- Én…

… És felébredtem. Nem tagadom, hogy ideges lettem, amiért pont a legérdekesebb résznél keltem fel. Nem tudtam, mégis miért keltem egy órával hamarabb, mint kellett volna, de ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, tök felesleges megpróbálnom visszaaludni, hisz úgy se tudnám meg az álmom végét, pedig igazán érdekelt a végkifejlet… Talán, ha megtudtam volna, hogyan érez Hyuk az álmomban, akkor megpróbáltam volna lassacskán közelebb kerülni hozzá - már hogyha ő is így érez irántam. Kezdett idegesíteni, hogy egyre többet gondoltam a fiúra és minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam, úgy éreztem, hogy fokozatosan még jobban belészeretek. És ez megijesztett. Mert nem tudtam, mire számítsak. Soha az életben nem voltam még szerelmes, így azt hiszem, érthető, hogy féltem az elutasítástól.

Ennek ellenére mégis összeszedtem magamat, hisz ugyanúgy ötven százalék eséllyel el is fogadhatja az érzéseimet, ami miatt felvidultam. Felesleges volt sietnem a készülődéssel, hisz még bőven volt időm, mégis egy órával később már konkrétan szenvedtem, hogy nem tudok mit csinálni, így elindultam a suliba. Ami pedig meglepett, hogy Hyuk is ott sétált az egyik utcában. Gyorsan végignéztem magamon, hogy minden rendben van-e a kinézetemmel, aztán gyorsítva a lépteimen beértem őt.

- Szia, Hyuk – mosolyogtam rá, mire ő meglepődve kapta rám a gyönyörű barna szemeit.
- HongBin hyung… szia – pislogott kettőt, mintha nem hinné el, hogy ott állok alig húsz centire tőle. – Nagyon durva, hogy mindig csak így feltűnsz mellettem, már kezdem azt hinni, hogy követsz, vagy te vagy az őrangyalom…
- Ki tudja… – mosolyogtam sejtelmesen.
- Most nem tudom, mit gondoljak – pislogott zavartan, de láttam, hogy már csak szórakozik,hiszen a szeme elárulta. Istenem, annyira gyönyörű szemei vannak!
- Annyira szép… – kezdtem hangosan kimondani a gondolataimat, de szerencsére még éppen észbe kaptam és megrázva a fejem valami mást kezdtem el mondani. – Miért mész ilyen korán? 

Láttam, hogy ráncolja a szemöldökét, amiért nem fejeztem be az első mondatom, de szerencsére nem volt annyira kíváncsi, hogy megkérdezze, mert egy picit megrázta a fejét, aztán mosolyogva válaszolt.

- Mindig ilyenkor jövök, csak most SungJae-nek nincs első órája, így ő nem tartott velem – biggyesztette le aranyosan a száját, nekem meg megint vissza kellett fognom magam, hogy ne érjek hozzá.
- Áh, értem. Akkor ez a reggel lehet az enyém? – vigyorogtam. – Csatlakozhatok mostantól hozzád reggel?
- Persze, örülnék is neki – mosolygott.
- Ne csinálj ennyi aegyo-t. Túl édes vagy – néztem mélyen a szemébe, neki pedig kitágultak a szemei.
- Én… – makogott láthatólag zavarban. – Nem direkt csinálom, ösztönből jön. Ne haragudj – hajtotta le a fejét, nekem pedig majdnem az aszfalton koppant az állam. Most komolyan… elszégyellte magát? És úristen, ha most megsirattam...!

- Hülye vagy? – emeltem fel riadtan az állát, ő pedig döbbenten és csillogó szemekkel nézett vissza rám. – Nehogy bocsánatot kérj, egyáltalán nem kell sajnálnod semmit. Én csak elmondtam a véleményemet, mert tényleg iszonyatosan aranyos vagy és ilyenkor mindig hozzád szeretnék érni – vallottam be nagyon sok mindent.
- Én… most egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne mondanom – pislogott nagyokat.
- Én sem, de azt hiszem, ez jó válasz lehet… – Azonnal megszüntettem a távolságot köztünk és újfent a karjaimba zártam. Egyszerűen képtelen volna nem ölelni őt egyfolytában. És az volt a szerencsém, hogy ez őt nem zavarta. Ugyanolyan hevesen viszonozta az ölelésemet, mint én, amikor először ölelt meg. Boldog voltam. Tényleg iszonyatosan boldog. Egyre jobban kezdtem elhinni, hogy nincs gondja azzal, amit csinálok vele.
- Szerintem is – suttogta nyakamba, mire én megborzongtam. Komolyan, mintha szándékosan akarna lázba hozni. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne adjam vissza neki azt, amit ő is tesz velem, így leszarva azt, hogy ezzel elárulhatom magam… belecsókoltam a nyakába.


Hyuk

Reggel teljes nyugalomban indultam el otthonról és nem is gondoltam volna, hogy ez változni fog egészen addig, amíg HongBin bárminemű figyelmeztetés nélkül megjelent mellettem, tök természetesen. Az nem számít, hogy nekem majdnem kiugrott a szívem a helyéről, nem dehogyis. HongBin pedig mintha mi sem történt volna sétált tovább azzal a lehengerlően szép mosolyával. Végül meg is említettem neki, hogy mindig csak így feltűnik mellettem. Erre mi volt a válasza?

- Ki tudja… – Én meg majdnem meghaltam. Nem elég, hogy direkt ilyen módon szórakozik velem, még az a földöntúli mosolya is… Tényleg a látványába fogok belehalni egyszer.
- Most nem tudom, mit gondoljak – pislogtam enyhén frusztráltan.
- Annyira szép… – kezdett bele valamibe, de sajnos nem fejezte be a mondatot, amit én csalódottan nyugtáztam. – Miért mész ilyen korán?
Mindig ilyenkor jövök, csak most SungJae-nek nincs első órája, így ő nem tartott velem – biggyesztettem le számat. Azért valamennyire hiányzott SungJae reggeli baromkodása.
- Áh, értem. Akkor ez a reggel lehet az enyém? – kérdezte, én viszont nem fogtam fel, hogy akarja ezt érteni. – Csatlakozhatok mostantól hozzád reggel? – Végül kifejtette, hogy mit szeretett volna érteni az előző mondatával.
- Persze, örülnék is neki – mosolyogtam teljes önkívületben. Előre vártam a péntek reggeleket, amit mostantól HongBinnal tölthetek.
- Ne csinálj ennyi aegyo-t. Túl édes vagy – nézett a szemembe, mire én megdöbbentem. Erre egyáltalán nem számítottam és úgy éreztem, menten elsírom magam.
- Én… – makogtam próbálva valamit kinyögni. – Nem direkt csinálom, ösztönből jön. Ne haragudj – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa, mindjárt kibuggyannak a könnyeim.
- Hülye vagy? – emelte fel hirtelen az állam, mire én döbbenten néztem rá. – Nehogy bocsánatot kérj, egyáltalán nem kell sajnálnod semmit. Én csak elmondtam a véleményemet, mert tényleg iszonyatosan aranyos vagy és ilyenkor mindig hozzád szeretnék érni.

Esküszöm, majdnem elsírtam magamat, mert ez hasonlított egy szerelmi vallomásra, én pedig iszonyatosan örültem volna, ha tényleg ilyet tenne HongBin.

- Én… most egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne mondanom – pislogtam meghatottan.
- Én sem, de azt hiszem, ez jó válasz lehet… – Hirtelen szelte át azt a minimális távolságot, ami eddig volt köztünk, és újból átölelt, csak most míg az egyik keze a hátamon, addig a másik a hajamban volt. Belém szorult a levegő egy pillanatra, annyira meglepődtem, hogy így szorít magához. Azonban én sem hezitáltam sokat és átkaroltam a nyakát.
- Szerintem is – suttogtam nyakába boldogan, mire megborzongott. Most már biztos, hogy érzékeny a nyaka, így ezt a későbbiekben valószínűleg ki is fogom használni.

A következő pillanatban azonban olyan történt, amire tényleg nem számítottam. Belecsókolt a nyakamba. A térdeim remegni kezdtek és tényleg összeestem volna, ha HongBin nem tart olyan szorosan. Nagyon gyengének éreztem magam. Soha nem éreztem még ilyet. A bőröm azon a helyen, ahol hozzámért egyszerűen felforrósodott és szerintem az arcom is, mert iszonyat zavarban éreztem magam abban a pillanatban.

- Ez… – kezdtem beszélni, de közel sem hangzott valami biztos szónak, mert a hangom is remegett. Ettől függetlenül megköszörültem a torkom és újból megpróbálkoztam a beszéddel. – Ezt miért kaptam? – próbáltam hátrébb lépni, hogy a szemébe nézhessek, de egyszerűen olyan gyengének éreztem magamat, hogy nem bírtam segítség nélkül állni és ahogy láttam, ez HongBint egyáltalán nem zavarta. Sőt, szerintem még örült is.
- Mert megérdemelted – mosolygott csábosan, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a vállában, hogy ne essek össze. Ezt viszont sehogy sem tudtam kimagyarázni, így nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy kedvelem. – Zavarban vagy? – mosolygott továbbra is.
- Persze, hogy zavarban vagyok, mégis mit gondoltál? – Végre normálisan tudtam beszélni. – Te nem így reagálnál, ha valaki csak úgy minden figyelmeztetés nélkül belecsókolna a nyakadba?
- Dehogynem – vágta rá azonnal. – Pontosan azért tettem, mert kíváncsi voltam, hogy te is hasonlóan érzel-e, mikor a nyakaddal teszek valamit. Mert tudod, amikor te csinálod az bennem is hasonló érzéseket kelt, azzal a különbséggel, hogy én nem folyok el – vigyorgott szemtelenül, mire én beleharaptam a nyakába. Nem úgy hogy fájjon, de ne is legyen kellemes.
- Te kis szemtelen! – nézett rám döbbenten vigyorogva, miközben jobb kezét a harapás helyére tette.
- Egyébként… – bontakoztam ki a fiú öleléséből –, ha így folytatjuk, soha az életben nem érünk be a suliba – kacsintottam rá vigyorogva, és előreszaladtam.
- Han SangHyuk! Azonnal állj meg!